A zsidó közösség és intézményei
A zsidó vallásos élet kerete mindig és mindenhol a közösség, a kehila volt: az ukrajnai stetlek sáros utcáitól a New York-i sugárutakig, az itáliai gettóktól a marokkói mahallékig, az európai metropoliszok zsidó városrészeitől Jeruzsálem ősi zsidónegyedéig. Magyarországon sem volt ez másképp.
Kehilától hitközségig
A török kiűzése után betelepült zsidóknak megtiltották, hogy a városokba költözzenek, így az új közösségek főleg földesúri, királyi és egyházi birtokokon alakultak ki. A kehila megalapítását privilégiumlevelekben engedélyezték, amelyek rögzítették a közösség jogait és kötelességeit. A zsidók évi védelmi és telekpénzt, különféle egyéb adókat és ajándékokat fizettek a földbirtok gazdájának kasszájába. Az 1840-es, zsidókkal kapcsolatos törvény megengedte, hogy a bányavárosok kivételével bárhol letelepedjenek és községet alakítsanak.
A zsidó közösségek ekkor még nem csak vallási, hanem közigazgatási egységet is jelentettek önálló bíráskodással, adószedéssel, saját szociális és oktatási rendszerrel. Az állami és helyi bíróságok csak a keresztény-keresztény vagy a zsidó-keresztény jogvitákban voltak illetékesek. Ha két zsidónak gyűlt meg a baja egymással, az a közösség falain belül maradt. A 19. század közepétől azonban az állam saját kezébe vette a jogszolgáltatást és a közigazgatást. Így a zsidó (és más: jász, kun, stb.) közösségek önállósága is megszűnt. A zsidó községek feladatai ettől fogva a hitéleti, vallási kérdésekre szorítkoztak. Ekkortól beszélünk hitközségről.
Tisztségviselők
A közösségek adminisztratív vezetője a ros hakahal (héberül: a kehila feje) vagy más néven a rasekol volt. Munkáját segítette a 3,5 vagy 7, de mindig páratlan számú elöljáró (alufé hakahal). A vezető testület (elöljáróság) munkáját díjazás nélkül végezte. A közösség szavazati joggal rendelkező adófizetői meghatározott időközönként választották meg a tagokat. A hitközség vallási (és sokáig jogi) vezetője a rabbi volt. Döntött kósersági kérdésekben, vezette a zsidók közti ügyekben illetékes bíróságot (bét din). Elrendezte a pénzügyi és egyéb vitás ügyeket. Ebben a község polgári peres bírója, a dajjan is nagy szerepet kapott.
Fontos volt még a pénzügyekért, az adók beszedéséért felelős gabbaj, a templomi előimádkozó vagy kántor (hazzan) és a gyerekeket tanító melamed. Lényeges szerepet játszott a fiúgyermekek körülmetélését végző móhel, az állatokat a vallási előírásoknak megfelelően levágó sakter, és a zsinagóga „pedellusa”, a samesz. Egy hagyományos házasságkötéshez elengedhetetlen volt a sadhen, a házasságközvetítő közbenjárása, aki a hozomány meghatározott százalékáért a szülők kívánságainak megfelelő házastársat keresett a felnőttkorba lépő fiataloknak. Ha létrejött a hászene (a házasságkötés) akkor a következő nagy feladat a badhenre, a lakodalmak rendezőjére és a vendégsereg mulattatójára várt.
Bölcsőtől koporsóig
A közösség intézményei a születéstől a halálig keretet adtak a tagok életútjának. A közösségi élet szellemi és fizikai központja az imahely volt. Zsinagóga építését csak a módosabb közösségek tudták vállalni, de egy kisebb imaház, imaterem vagy –szoba mindenütt volt, ahol rendelkezésre állt tíz felnőtt férfi, azaz a minjen. Az adminisztratív központ az elöljáróság irodája volt, amely gyakran a zsinagógában vagy annak közvetlen közelében kapott helyett.
A hagyományos alapfokú iskola a héder, a Talmud-tudományok „főiskolája” a jesíva volt. Ilyenek (különösen jesívák) természetesen nem minden hitközségben voltak. Jesívákat a nagy közösségek híres rabbijai tartottak fenn, de például Budapesten sokáig nem létezett ilyen vallási főiskola, mert az ortodox közösség attól tartott, hogy a „romlott” nagyváros elvonja a diákok (a bócherek) figyelmét a tanulástól. Alapintézménynek számítottak még a rituális fürdő és a kóser mészárszék.
A betegséggel és halállal kapcsolatos teendőket az ún. szent egylet, a hevra kadisa végezte. Ez nem volt a hitközség alá rendelt intézmény, de természetesen szorosan együttműködött vele. Gyakran kórházat tartott fenn, a betegeket segélyezték is. (A nagyobb közösségekben külön beteglátogató egyleteket, bikur holimokat is fenntartottak.) A hevra elvégezte a haldoklónál, halottaknál előírt szokásos szertartásokat és gondozta a temetőket. Tagjává válni nagy megtiszteltetés volt és komoly anyagi áldozatot kívánt a belépőtől. Sorshúzással jelölték ki azokat, akik a halottak körüli szolgálatokat (imádkozás, halottmosdatás, - öltöztetés) elvégezték. A döntés ellen nem lehetett fellebbezni. Mindez rituálisan szigorúan meghatározott vallásos cselekedetnek számított, ezért a reformok időszakában sok helyen úgy rendelkeztek, hogy a hevrának csak vallásos, szombattartó zsidó lehet a tagja.