A lőszerkirály: Weiss Manfréd

Repülőrajt

Az iparbáró nagyapja a cseh területekről vándorolt be Magyarországra. Pipakészítő műhelye volt a pesti Rumbach Sebestyén utcában. Manfréd apja, Adolf szilvalekvárral kereskedett, meglehetős anyagi sikerrel. Felemelkedésében nagy szerepet játszott a családi stratégia, amelyet majd Manfréd is követ: az előnyös házasság. Adolf a tekintélyes óbudai család sarját, Kánitz Évát vette feleségül. Legfiatalabb gyermekük, Manfréd 1857-ben született és 20 éves korában betársult bátyja, Berthold vállalkozásába. Hamarosan bombaüzletet szereztek: 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia elfoglalta Bosznia-Hercegovinát és a katonai szállítások (élelmiszer, termény, lőszer, építőanyag) lebonyolítását a kormány más cégek mellett Weissékre bízta. Weiss Manfréd legendája ekkor kezdődött: a hadügyminisztériumban még évtizedek múlva is emlegették a 20 éves fiatalember szervezőkészségét és munkabírását.
Mikor az olcsó amerikai gabona beömlött Európába és csaknem tönkretette a magyar terménykereskedelmet, Weiss Manfréd ingatlanvásárlásba menekítette a cég vagyonát. Jó érzékkel két olyan földdarabot választott ki, amely hamarosan a sokszorosát érte: a mai Andrássy út Jókai tér és Nagymező utca közti szakaszát, illetve a későbbi Újlipótváros déli részén egy jelentős területet, a mai Margit híd és a Vígszínház között.  

Konzerv és töltény

A Weiss testvérek 1882 decemberében megint váltottak és megnyitották konzervgyárukat. Az új vállalkozás megindításánál ismét tetten érhetőek a tipikus Weiss Manfréd-i erények: a gondos tervezés, a nyitottság és a rámenősség. A testvérek más jó ideje tervezték egy gyár nyitását, és alapos mérlegelés után az élelmiszeripar mellett döntöttek. Amikor hírét vették, hogy a Hadügyminisztérium konzervüzem létesítését fontolgatja, Weiss Manfréd rögtön lépett: mindenkit megelőzve egy gulyáskonzerv-mintát küldött Bécsbe, amelyet egy sebtében felállított és nagy volumenű termelésre teljesen alkalmatlan műhelyben állítottak elő. A bemutató sikeres volt, Weissék megkapták az engedélyt. A gyárat hamar felfutatták és minden újdonságra nyitottan bővítették a gyártási spektrumot. Például nagy mennyiségben állították elő a nescafé ősének tekinthető kávéport, amelyet forró vízben kellett feloldani.
Hamarosan bővítették profiljukat és a konzerv mellett töltényhüvelyeket, katonai palackokat és egyéb hadifelszerelést kezdtek gyártani. Bár ez eleinte veszteséges volt, Weiss Manfréd továbbra is pumpálta a fejlesztésekbe a pénzt. Évtizedeken át folytatott stratégiájának megfelelően sohasem az aktuális, hanem mindig a potenciális kereslethez szabta a termelését és a hajlandó volt veszteségeket is elkönyvelni az eljövendő siker érdekében. Közben jelentős összegekkel részt vett a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank megalakításában és ezzel pénzügyi érdekeltségeket is szerzett.   

Porfészekből iparóriás

Az 1890-es évek elejére a vállalat kinőtte a pesti gyárat, ráadásul egy robbanás is arra ösztönözte Weiss Manfrédot, hogy egy új, ritkán lakott területen folytassa a termelést. A fővárostól délre fekvő Csepel sziget ideális helyszínnek látszott: közel volt Budapest, olcsó volt a telek és a munkaerő. 1892-ben tehát ide helyezték át a Weiss-üzemeket és egyre inkább a hadianyaggyártásra koncentráltak. A következő két évtizedben a poros kis településből Európa egyik nehézipari központja lett, amelyet a kortársak csak „csepeli csodának” neveztek. A gyár területe a sokszorosára nőt. Míg 1893-ban 150 munkással indult az üzem, 1917-ben már 27 ezer ember dolgozott itt három műszakban. A fő termék a lőszer volt: 1917-ben, az első világháború harmadik évében majdnem 330 millió gyalogsági és tüzérségi lőszert állított elő a gyár. Ugyanakkor a cég emberei folyamatosan figyelték a világpiacokat, és gyorsan lecsaptak egy-egy új termékre vagy szabadalomra, ha a főnök fantáziát látott benne. Így kezdték el gyártani például a tábori sütőkemencét vagy a modern építkezéshez elengedhetetlen fém rudakat.
A példa nélküli fejlődés mögött több tényező állt. Egyrészt Weiss következetes válságkezelő stratégiája. A ciklikus gazdasági visszaesések idején (például a századfordulón vagy a tízes évek elején) mindig tudatosan előre menekült: új termékekkel kísérletezett vagy szélesítette a gyártási spektrumot. Úgy vélte, hogy az újítások során óhatatlanul bekövetkeznek kezdeti nehézségek. Ha viszont ezek a problémák a válságok amúgy is szűkülő lehetőségeket kínáló időszakára esnek, akkor mire eljön a kilábalás ideje, ő már kész tervvel, termékkel tudja meglovagolni a fellendülés hullámait.
Ehhez persze az is kellett, hogy Weiss érzékelje, mi lesz az új slágercikk. „Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek” – mondta Bródy Sándor írónak az egyetlen interjúban, amelyet élete során adott. „Nevezetes szakértők a fejüket csóválták és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett és nekem nagy elégtétel az előrelátásom. Muníciónk volt, van és lesz.”
A harmadik tényező maga a világháború, amely sosem látott keresletet generált a lőszerkirály termékeire. Mikor Bródy firtatni próbálta, hogy nem vet-e fel etikai aggályokat a hadianyaggyártás, Weiss Manfréd kurtán csak ennyit felelt: „A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt a legtökéletesebb módon folytassam”.
A gazdasági birodalom folyamatos erősödését eredményezte a tudatos házasodási politika is. Akárcsak az európai uralkodóházaknál, a különböző frigyek itt is rivális érdekcsoportok kibékülését, egyesülését hozták vagy egyszerűen növelték a családi cégcsoport erejét. Weiss Albert von Wahl osztrák vasúti nagyvállalkozó lányát vette el. Négy lánya közül Elza a Mauthner terménykereskedő cég egyik tulajdonosához, Marianne Kornfeld Móric bankárhoz, Daisy pedig Chorin Ferenchez, a kelet-magyarországi szénbányákat ellenőrző cég vezetőjéhez ment feleségül. Alfonz fia a dohánykirály, Herzog Mór Lipót lányát vette el, akinek révén a Hatvany-Deutschokkal is rokoni kapcsolatba került a Weiss család.

A jótékony hagyomány

A zárkózott, gyakran kíméletlen iparvezér rendkívül fontosnak tartotta, hogy személyes és cégvagyonából jótékony célokra is áldozzon. A tradíciót Weiss halála után is folytatta a konszern. Csepelt jelentősen fejlesztették: utakat építettek és támogatták a helyi iskolákat. Több száz munkáscsaládnak emeltek házakat, lakásokat. Finanszírozták a csepeli izraelita és keresztény felekezeteket. A gyár alkalmazottainak kórházat, óvodát, napközit, iskolát létesítettek. A cég támogatási tevékenysége természetesen messze túlnyúlt Csepel határain. A háború kitörésekor 240 ágyas hadikórházat állítottak fel, és hozzájárultak egy tüdőszanatórium építéséhez. Egyetemi hallgatókat, diákszövetségeket, keresztény és zsidó karitatív szervezeteket, ingyenkonyhákat szponzoráltak.        
Weiss Manfréd felesége 1904-ben elhunyt. Emlékére az iparbáró 1910-ben egy szülőotthont létesített, amely Budapest legmodernebb ilyen intézménye lett. Itt működött például az országban először szervezett terhes tanácsadás, és saját nővérképzőt is üzemeltettek. A szolgálatait ingyen kínáló szülőotthonban 1910 és 1918 között 5535 gyermek látta meg a napvilágot. Felesége emlékére a gyáros létrehozta a Weiss Alice Alapítványt is, amely szegény sorsú lányok életkezdéséhez nyújtott komoly anyagi segítséget.   
Weiss Manfréd élete végéig hithű zsidó maradt. Aktívan támogatta a zsidó közösség karitatív munkáját és ezt a tradíciót a cég akkor is folytatta, amikor több vezetője (például Chorin Ferenc) már kikeresztelkedett. A negyvenes évek elejének egyre durvább antiszemita légkörében a cégcsoport egy rejtett különforrásból hatalmas összegeket áldozott a zsidó intézményrendszer működtetésére.

Egy iparbáró halála

1896-ban Weiss Manfréd nemesi címet kapott az uralkodótól. A hagyomány szerint az új notabilitás ilyenkor nemesi előnevet és jelmondatot választott. Mindkettő jellemző volt Weiss Manfrédra. A család innentől a „csepeli” előnevet viselte, filozófiáját pedig a latin „labor omnia vincit” mondat foglalta össze: „a munka mindent legyőz”. Ez ironikus fricska volt a zsidó iparostól, hiszen a munka meglehetősen messze áll a magyar nemesség hagyományos értékválasztásától. A Weissek 1918-ban a bárói címet is megkapták.
Az 1919-es kommunista diktatúra egyik első rendelkezésével államosította a csepeli gyárkomplexumot. A cég Weiss Manfréd élete volt – mikor veszni látszott, a báró megmérgezte magát, de életben maradt. A Tanácsköztársaság alatt kirabolták pesti villáját is, de a fosztogatók legnagyobb megdöbbenésére az ország legnagyobb adófizetőjének szekrényében mindössze néhány öltönyt találtak. A puritán iparbáró nem adott sokat a személyes luxusra.  Budapest 1919-ben néhány hónapra román uralom alá került. A megszálló hadsereg szisztematikus fosztogatásba kezdett, hatalmas mennyiségű gépet és alapanyagot vitt el Csepelről is. Weiss Manfréd sohasem épült fel teljesen a mérgezésből, de a világháború után mégis volt ereje újjászervezni a termelést. Ebben segítette, hogy szokásos előrelátásával már a háború alatt megkezdte az átállást a békeidős termelésre, például ekevasak gyártásával. A báró egészsége azonban véglegesen megrendült: 1922 decemberében agyvérzésben meghalt.