Névmagyarosítási engedély (1936)

A 19-20. század fordulóján a zsidók tömegesen cserélték német vagy szláv hangzású neveiket magyarra. Hasonló folyamat játszódott le a többi vallási és etnikai kisebbségnél, de a névmagyarosítás a zsidók között volt a leggyakoribb. 1894 és 1918 között a magyarosítók 57,5 százaléka (mintegy 55 ezer ember) zsidó volt, míg a németek például 17 százalékkal, a római katolikus szlávok (főleg szlovákok) 13,8 százalékkal képviseltették magukat. Sokan német nevük magyar megfelelőjét választották. Így lett Weiszből Fehér, Steinerből Köves, Schönből Szép. Mások olyan nevet kerestek, amelynek kezdőbetűje megfelelt az eredeti névnek. Így vált a Kohnból Kovács, Veiszfeldből pedig Vázsonyi. Ebben az időben kezdtek terjedni a zsidók körében a nem bibliai eredetű utónevek is. Így vált népszerűvé a Lipót, az Ármin, a Miksa, a Regina, a Lili és az Ida. A Horthy-rendszer bürokratikus antiszemitizmusa a névváltoztatási kérelmek kezelésében is jelentkezett. A harmincas évek első felében havi kvótához kötötték az engedélyezett zsidó névmagyarosításokat, radikálisan csökkentve ezzel számukat. 1937-től pedig, bár erről semmilyen jogszabály nem rendelkezett, a legtöbbször indokolás nélkül megtagadták a kérelmeket.